Tarkövi Gáborral Scherter Judit beszélget

Művészportré

Tarkövi Gábor a Berlini Filharmonikusok szólótrombitása

Igen-igen ifjú korod óta ismerlek, így azt is tudom rólad, hogy kicsit élénk, merész gyerek voltál, finoman szólva. Hogy lett abból a fegyelmezhetetlen, kislányok copfját levágó, tanító néni elől ablakon kiugráló kisfiúból fegyelmezett zenész, a Berlini Filharmonikusok szólótrombitása?

Talán a gyerekkori merészség,20sőt vakmerőség a trombitálással is összefügg. Mert ugye, egy zenekari trombitásnak merésznek kell lennie ahhoz, hogy egy koncerten ő kezdjen el egy darabot, ő játssza az első hangokat. Ugyanis, ha egy hegedűs melléhúz, azt maximum az első két sor veszi észre, de ha egy trombitás melléfúj, akkor a szomszéd teremben kiesik a rongy a takarítónő kezéből. Persze nem mentségemre említem egy amerikai trombitás mondását; én valóban afféle falusi rossz gyerek voltam.

Csolnokon, ahol felnőttem, minden gyerek rossz volt, hiszen mindenki vezér akart lenni a csapatban, és csak az szerezhette meg ezt a pozíciót, aki a legvadabb dolgokat is meg merte tenni, akár az erdőben, ahol játszottunk, akár az iskolában, ahol tanulnunk kellett volna. Csolnok a Gerecse nyúlványának egyik völgyében lévő, nagyon szép fekvésű falu, ahová még Mária Terézia telepített osztrák és német bányászokat. Így került ide részben Elzász-Lotharingiából, részben Alsó Ausztriából az én családom is. A korabeli templomi anyakönyvben a Quintz név mellé - mert erről magyarosítottunk Tarkövire -, az van beírva, hogy bányász és zenész. Apai nagyapám, autodidakta zenészként már zenetan ár is volt. Ezt a "Donauschvab" bányászfalut, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, elsősorban a zene szeretete jellemzi. Gyerekkoromban majdnem minden családban volt egy zenész, mármint valaki, aki egy-vagy több hangszeren is tudott játszani. Amikor általános iskolás voltam, három fúvós zenekar működött és két énekkar. A zeneiskolának szinte olyan funkciója volt, mint az általános iskolának, magától értetődött, hogy amint az ember iskolás lett, zeneiskolába is elkezdett járni. Fuvola, klarinét, vadászkürt, trombita és tuba, lehetett választani. A lányok nehezebb helyzetben voltak, mert hegedű és csellóoktatás nem volt a faluban, csak fúvószenekari hangszereket lehetett tanulni, és zongorát. No meg ütősnek is el lehetet menni, de azokra azt mondták, ugye, hogy nem zenészek. Most visszakanyarodnék az én legendás rosszaságomhoz. Az iskolában tényleg nagyon-nagyon rossz voltam, de a zenekari próbán már nem volt rosszalkodás. Ott állt előttünk egy karmester, aki a zeneiskola igazgatója is volt, és igen nagy fegyelmet kívánt meg. Követtük az utasításait, és örültünk valamennyien, hogy együtt zenélünk. Így hatott ránk a zenekari munka. Manapság már terápiaként is alkalmazzák a nehezen kezelhető gyerekeknél az együtt muzsikálást. Nagyo n emlékszem az első próbára, kilenc éves voltam, a mellettem ülő fiú pedig tizenhat, már ettől is nagyon megszeppentem. Második szárnykürtös voltam…

Nem trombitával kezdtél?

Nem. Hatéves koromban, amikor egyedül elmentem magamat beíratni a zeneiskolába, amikor megkérdezték, mit akarok tanulni, azt mondtam, mindegy. Így lettem zongorista. Ez egy kicsit olyan szégyellni való dolog volt, mert nagyapám, apám, bátyám, mindenki trombitás volt családban. De még tejfogaim voltak, nem játszhattam fúvós hangszeren, így két évig szorgalmasan zongoráztam. Zongorázni tanulni az elején izgalmas dolog, mert szemben mondjuk, egy fúvós hangszerrel könnyen el lehet találni a hangokat, így rögtön van egy olyan érzése az embernek, mintha zenélne, még ha klimpíroz is. A zongora után apám kívánságára jött egy hangszer, amit nem nagyon kedveltem; a klarinét. De szerencsére egyszer a trombitatanár megjelent a klarinétórámon, és tulajdonképpen egy vadonatúj trombitával átcsalogatott a trombita tanszakra. Nem volt túl kedves dolog tőlem, de klarinéttanáromnak egy szót sem szólva, fogtam a trombitát és átmentem a trombitaterembe. Megkérdezte a trombitatanár, hogy ugyan ism erem-e a fogásokat, és én eljátszottam neki az Il Silenziót, amit a bátyám trombitáján tanultam meg. Szóval koromhoz képest én már jól trombitáltam akkor. Aztán feladta az első hétre az első trombitafüzet felét, ami körülbelül száz feladat volt. Így lettem trombitás. Tíz éves voltam.

Az mikor dőlt el, hogy "igazi" zenész leszel?

Az biztos, hogy tizenkét éves korom körül már nem volt semmi kétségem efelől. Nem tudtam én még akkor szimfonikus zenekarokról, amikben később aztán dolgoztam, csak szerettem volna trombitálni, és talán ebből a kenyeremet is megkeresni. Nem volt ez szokás nálunk, úgy tartották a családban, hogy az embernek legyen egy jó szakmája, aztán trombitálhat kedvére. A nagymamám, amikor kiderült, hogy erre a pályára megyek, egészen kétségbe esett, mert azt gondolta, hogy valahol az útszélen fogom végezni, mert zenélésből úgysem lehet megélni. Aztán, amikor már Győrben voltam elsős szakközépiskolás, kaptam valamelyik barátomtól egy videókazettát, amin diszkó videóklipp volt, és véletlenC3l rajta volt Dvorák VIII. Szimfoniája, amit Zubin Mehta vezényelt, és a New-York-i Filharmonikusok játszották. Nap-mint nap meghallgattam, mert nagyon tetszett, és arra gondoltam, hogy én is szeretném ezt a szimfóniát játszani, de egy jobb zenekarban, mint egy falusi fúvószenekar.

Játszottad később?

Csak nemrég játszottam először, és nagy örömmel, Prágában, még a müncheni állásomban, Mariss Jansonss, lett karmesterrel. Münchenbe azért mentem Berlinből, mert vonzott Lorin Maazel zsenialitása, aki akkoriban ott dirigált. Meg persze a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekarának is jó híre volt, és ismertem is őket lemezfelvételekről. Valószínűleg még az is szerepet játszott abban, hogy oda szerződtem, hogy München jóval közelebb van Magyarországoz, mint Berlin, és úgy képzeltem, majd gyakran hazajárok.. Aztán nem így lett…

Bocsánat, de a történetben, még csak Győrben járunk, ahol tizenöt évesen konzervatóriumba jársz, és szeretnél majd zene karban játszani.

Persze, persze… A konzervatórium után, ahol sok nagyon jó darabot megismertem, és játszottam, egy fontos lépés következett: Pestre, egy idegen, de nagyon érdekes zenei világba kerültem. Mint főiskolásnak rengeteg lehetőségem volt zenekarokban játszani, például a Rádiózenekarban is, ahol alkalmam volt együtt zenélni tanárommal Geiger Györggyel is. Felkészültsége, fegyelmezettsége és úgy mondanám, hogy a zenei odaadása lenyűgözött. Mesteremnek tekintem még Kurtág Györgyöt, akinek egy-két szava, vagy éppen jellegzetes gesztikulációja manapság is előtűnik gyakorlásaim során. Nagyon hatott rám a zene iránti alázata. Aztán ugye elvégezve az Akadémiát, egyre többet játszottam, de itthon nem volt álláslehetőség, ezért, ha jól emlékszem, hatvan levelet írtam Németországba, különböző zenekaroknak, különböző állásokra. Mindössze egyetlen helyről érkezett meghívás, Reutlingenből, ahol szerencsém volt azt az elsőtrombitás állást megnyerni.

Milyen volt Reutlingen?

Reutlingen amilyen gazdag, olyan unalmas kisváros, de nem is ez volt a baj, hanem nagyon bosszantott, hogy rengeteget utaztunk és gyakran csak éjjel, „tájolás” után tudtam gyakorolni, mondjuk éjféltől hajnali háromig. Az igaz, hogy megvolt az eredménye ezeknek az éjszakai gyakorlásoknak, mert sikerült Berlinbe kerülni, a Berlini Szimfonikusokhoz, ami már egy igazi nagyvárosi zenekar volt. Ők voltak a keleti nagyzenekar még a megosztott Berlinben. Itt töltöttem hat évet első trombitásként, ami egy óriási feladat volt. Olyan karmesterekkel dolgoztam együtt, mint Michael Schönwandt, Michael Gielen, Eliahu Inbal, és a nagyszerű kollegáimnak köszönhetően, megismerkedhettem a német zenélési stílussal, és valamennyire magamévá is tettem. Persze közben nem csak zenéltem, hanem élveztem Berlint, azt, hogy biciklivel járhatok dolgozni, hogy jobbnál jobb vendéglőkben vacsorázhatunk, hogy jó jazzklubokba ülhetek be a barátaimmal, érdekes képzőművészeti kiállítások vannak - különösen Schiele festészete volt rám nagy hatással. Berlin egy nagyon jó város! Egy nyitott város. Feleségemmel szerettünk ott élni a két fiunkkal, akik már ott születtek.

És München után most ismét Berlin…

Igen, közben a Berlini Filharmonikusoknál szabad lett egy első trombitás állás, ami ugye, csak húsz - harmincévente fordul elő.

Abban, hogy elnyerted ezt az állást, szerepet játszott, hogy, mint mondtad magadévá tetted a német zenélési stílust? De mit is jelent ez valójában?

Első berlini éveimben nagy szerencsém volt, hogy rendszeresen hallgathattam a Bécsi Filharmonikusokat, akik két éven keresztül rendszeresen vendégeskedtek Berlinben. Az első koncert programján Strauss Sinfonia Domesticája szerepelt, és az első trombitát Hans Gansch játszotta. Mondanom sem kell, hogy játéka mennyire hatott rám, sőt meghatott, olyannyira, hogy a koncert után bátorkodtam odamenni hozzá és megkérni, hogy a koncert utáni szabadidejét töltse velem. Ezen az estén egy nagyon fontos tanulási folyamat és egy azóta is tartó barátság vette kezdetét. Rendszeresen meglátogattam őt Bécsben. Azon kívül, hogy tanított, megismertetett a forgóventiles trombiták világával, és, aminek későbbi sikereimet is köszönhettem, a Schagerl hangszerekkel. Természetesen Berlinben a Berlini Filharmonikuso k koncertjeire is rendszeresen jártam. Igazi luxus volt ezt a két világhírű zenekart hallgatni! A két zenekar egyformán komoly tradícióval rendelkezik, de zenélési stílusuk egy kicsit különböző. Később, amikor megtudtam, hogy ez az állás, amit aztán elnyertem szabad lett, intenzívebben kezdtem foglalkozni a mostani rezes kollegáim stílusával. Mert például másként frazíroznak, artikulálnak, mint amit én megszoktam. Mindezt olyan nagyszerű trombitás kollegáktól sikerült megtanulnom, mint Martin Kretzer, Georg Hilser, Thomas Clamor és Velenczei Tamás, akivel az első trombita szólamát felváltva játszuk. Örülök, hogy sikerült őket és a zenekart meggyőznöm, és ezáltal elnyernem a véglegesítésemet.

Hogy érzed, most harminchat évesen a karriered csúcsán vagy?

A karrier a zenészeknél különös dolog. Mindenesetre nem egyértelmű. Mert, hogy most én a világ egyik legjobb zenekarának a szólótrombitása vagyok, azt hihetnénk, hogy ez a karrierem csúcsa. Én is így hiszem, egyrészt. De másrészt azt gondolom, hogy az is a karrierem csúcsa volt, csak épp en egy másik dimenzióban, amikor egy jó produkcióban, úgy fújtam, úgy oldottam meg valamit egy koncerten, ahogy mindig is szerettem volna. Ilyen volt például Mahler V. Szimfóniája, Lorin Maazellel. Ez nekem egy nagyon nagy megmérettetés volt, mert rengetegszer meghallgattam, Maazel és a Bécsi Filharmonikusok felvételében, és vágyam volt eljátszani. A másik hasonlóan "nagy pillanat" volt Bernard Haitink Mahler III. Szimfóniája, amit már most, Berlinben játszottam a próbaévemben.

Ha mondjuk, néhány év múlva a Chicagiói Szimfonikusok írnának ki próbajátékot, jelentkeznél?

Csábító lenne, de azt hiszem nem, mert Berlinben boldog vagyok, és Amerika nem csak Magyarországtól, Berlintől is messze van.